Magyarországon az elmúlt két-három évtizedben sokat javult a bor kultúrája. Egyre többen fogyasztanak igényesen jó, vagy ahogy manapság divatosan mondják, szép borokat. Egyre többen nézik meg azt, hogy hol, kitől, mit vásárolnak, és nem elsősorban az árcédulát lesik. Tény: azt is egyre többen tudják, hogy ár-érték arányban melyik nedű a jó vagy legjobb, és ezzel célozzák meg a kasszát, illetve a pénztárcájukat. Mindezt köszönhetően a PR-nak, a jó színvonalú bormagazinoknak, blogoknak, no és elsősorban a borászoknak. Ma már nem elég csak sok bort készíteni, mint volt ez hajdan, hanem a minőségre tevődött a hangsúly! Hol van már az az idő, amikor Tiffán Edét behívatta a Villányi Állami Gazdaság pártvezére, mert magasabb árat akart kérni a boráért, mint az államilag megengedett volt. Megkérdezte tőle, hogy miért drágít, Tiffán közölte, mert ez jobb, mint a többi... A pártvezér válasza:
„Tiffán elvtárs, de ki kérte magától, hogy ilyen jó bort készítsen?”
Szerencsére már sok-sok jó bor forr e honban, amelyek a világ legnagyobb versenyein is megállják a helyüket. És vannak immár magyar fajtának mondható boraink is. A fehérek között az Olaszrizling, a Furmint, a Cserszegi fűszeres, az Irsai Olivér, a vörös nedűk között elsősorban a Kékfrankos.
Erről, az utóbbiról lesz szó ezúttal.
Villányban találkoztak a kiváló magyar fajta kékszőlő, és az abból készült borok, a Kékfrankos készítői és értői. Günzer Tamás pincészete adott otthont a Kékfrankos szakmai napnak, amelyen hat borvidék tíz borkészítője mellett borszakírók és újságírók vettek részt.
A kiváló borászok és borászatok az alábbiak voltak (a felszólalás sorrendjében): Varga Tamás Sopron (Steigler Pincészet), Koch Csaba (Hajós-Bajai borvidék), Kovács Tamás Balatonfüred-Csopak (Szent Donát Pincészet), Szuromi Mihály Eger, Takler Ferenc Szekszárd, Heimann Zoltán Szekszárd, ő egyben a szekszárdi Eszterbauer Jánost is képviselte, akit a munkája nem engedett el e napra, Riczu Tamás, Günzer Tamás és Bock József Villány.
Miután a házigazda Günzer Tamás köszöntötte a megjelenteket, Dlusztus Imre szervező, rendező Hugh Johnson borszakíró szavaival nyitotta meg a rendezvényt. Aki szerint a Kékfrankos közepes bor. (Hm...) Kiemelte: a Kárpát-medencében igen népszerű, az ott dolgozó borászok, és fogyasztók kedvelik, mind készíteni, mind fogyasztani. Dlusztus Imre hozzátette: Hungarikum ez a borfajta, még akkor is, ha nem itt „született”. Nagy területen termelik e szőlőt nálunk, nagyobban, mint Burgenlandban, ahol szintén első az egyenlők között. Sopronban a legnépszerűbb e honban, itt készül a legtöbb Kékfrankos. (Egyes hírek szerint hajdan Sopronban Napóleon katonái nagyon kedvelték, és az ő pénzükkel, a kék frankkal fizettek érte, innen a Kékfrankos név. De persze ez alighanem csupán Sopron város legendája...)
Egy érdekesség: a borászok nagy része állítja: rozét csak Kékfrankosból érdemes készíteni, mert ebből a legjobb és ebből a legkönnyebb előállítani és eladni.
Varga Tamástól hallhattuk: Sopronban valóban a Kékfrankos a legfontosabb fajta, nagy területen termelik a szőlőt, ők 2018-ban készítették az elsőt. Az egyik területükön a pincészet 1 hektáron évente mindössze 3000 liter bort készít. Általában nem gond az értékesítés, hiszen a Hűség városában sokan kedvelik a fajtát. Ahhoz, hogy ne csak e honban legyen híre, javasolta, nemzetközivé kellene tenni a nevét, például Blaufrankként, vagy más speciális névvel. A kóstolt két tétel ízletes volt, a 2019-es boruk Berlinben, a nemzetközi borfesztiválon aranyérmes lett. A tételek kóstolása után Bock József súgva kérdezte:
„Honnan került elő ez a tehetséges „gyerek”?”, majd hangosabban folytatta: “mivel ez a bor magyar fajta, maradjon is Kékfrankos, hiszen éppen ettől magyar és a mienk!”
Másodiknak Koch Csabát szólították. A korábbi Év borásza, a magyar Bor Akadémia nemrég megválasztott elnöke 20 hektáron művel Kékfrankos szőlőt, a rozék esetében a bácskai mésztartalmú talajon természetes bort készít, amelynek az illata fajtajelleges, és ehhez semleges élesztőt használ. A kóstolt 2018-as vörös tétel jó ivású bor, amit bárki, bármikor, bárhol kedvére fogyaszthat. Elmondta: sokféle stílusban készítenek Magyarországon Kékfrankost, de mégis válságban van e fajta. Ahhoz, hogy sikeresen ki tudjunk lépni vele a világba, saját stílust kellene kialakítani, hogy ez valóban bárhol felismerhető legyen: lám ez a magyar Kékfrankos!
A Balatonfüred-Csopaki borvidékről Kovács Tamás jött. A Szent Donát borászat kisbirtoknak számít a jelenlévő borászok termő nagyságához képest. E vidéken valójában főként fehér borokat készítenek, az Olaszrizling és Furmint a fő vonal, ehhez szorosan kapcsolódik a Kékfrankos. Kijelentette: e fajta legnagyobb termelője a világban Magyarország. A Szent Donát Kékfrankosa Tihanyból való, a gyümölcsösség jelenti a fő erejét, és jól áll neki a kevesebb tannin. E borukat az USA-ban, Angliába és Európában, illetve itthon értékesítik.
Szuromi Mihály (Eger) kijelentette: az egri Kékfrankos vulkanikus bor és hűvös elegancia jellemzi. A pincészetük 1985 óta létezik, de tevékenységük jelentősnek csak 2000-től mondható. Úgy vélte, alázat kell e fajtához, amely ráadásul nagy gondoskodást kíván. Ami a piacot illeti: állhatnának jobban is, de a kereskedőkkel is akadnak gondok, ennek ellenére jól fogynak a boraik. Több kérdő és felkiáltójel is kicsendült a hangjából amikor a marketing fontosságáról beszélt, aminek nem megfelelő volta az ágazat hibájának róható fel!
A szekszárdi boroknak elsőként Takler Ferenc adott hangot. Pincészetük 20 hektár Kékfrankossal bír, amihez vásárolnak még. Hallhattuk: nem méltó a helyzete a fajtának a minőségéhez képest. Ráadásul a rendszerváltást követően bekerült az olcsó bor kategóriába, hiszen a Cabernet volt akkor a minden. Pedig a Kékfrankos jó fajta, bár a lisztharmatra érzékeny, és vigyázni kell a fával is az esetében. Egységes szemlélettel csak felfelé vezethet a magyar Kékfrankos útja! A kóstolt boraik remek illattal, szép savakkal rendelkeztek.
Heimann Zoltán két tétele a 2019-es évjárat „gyermeke” volt, osztrák klónból, szilvás, étcsokoládés ízzel. Bár tíz generációjuk is készített Kékfrankost, csak az elmúlt 20 évben vált kiemelt jelentőségűvé a pincészetükben. A 2015-ös év jelentette a fordulópontot, hiszen ekkor már több Kékfrankosuk, Kadarkájuk volt, mint Cabernet Franc. A korábban divatos és náluk is honos Bordeaux-i házasítás, a barrique használata mellett, vagy éppen helyett kezd a gyümölcsösség előtérbe kerülni. A Kékfrankos helyzetét illetően szerinte nem kell panaszkodni, és nem másra kell hárítani a bajokat, hanem közös nevezőt szükséges találni a bornak. A Covid rákényszerítette a borászokat arra, hogy jobban figyeljenek a külföldi és a gasztro piacra.
Heimann Zoltán Eszterbauer János „magyar hangjaként” sorolta a lényegesebb dolgokat. Az Eszterbauer pincészet a sajátos szekszárdi palackba csak Kékfrankost, Kadarkát és Bikavért tesz. A Kékfrankos egyedi a világfajták között, nem véletlenül jelentheti ez a magyar bor jövőjét! De sajnos itthon még nehéz magasabb árfekvésben értékesíteni! Koch Csaba a Magyar Bor Akadémia elnökeként hozzátette:
„Az Akadémia törekvése lesz, hogy előkészítsék annak a lehetőségét, hogy a felsőfokú tanintézetekben tanítsák a borkultúrát!”
A többi között talán ez volt a találkozónak az egyik legfontosabb gondolata!
És elérkeztünk a házigazdák borvidékére, Villányba. Elsőként Riczu Tamás gondolataira figyelhettünk. Elégedett bólogatások kísérték ama mondatait, ha álmából felébresztenék és azt kérnék mondjon csak egyetlen borfajtát, amit szívesen művelne, készítene, akkor az a Kékfrankos lenne! Hét borházasításukban megtalálható ez, de készít fehér Kékfrankost is. Rozénak a legjobb, de a könnyű borok házasításánál is jelentős. Meggyőződése, hogy bármelyik nagy fajtával felveszi a versenyt. Megtudtuk: a Riczu pincészet 2009-ben készített először Kékfrankost, a fajta előnye a finom sav, és az, hogy tovább tartható el, jól munkálható.
A házigazda Günzer Tamás azzal a ténnyel rukkolt elő mondandója kezdetén, hogy 75 hektárból 10 hektár található nála e fajtából. Húsz borukban, tehát ennyi házasításban található meg, de önálló Kékfrankosuk nem volt. Egészen 2020-ig, akkor készült a kóstolt prémium kiemelkedő minőségű termékük.
Az egész beszélgetés során nagyon aktív Bock József zárta a sort. Azzal kezdte, hogy a ‘90-es évektől Cabernet Sauvignon hullám határozta meg a magyar borászatot, abból mindent el lehetett adni. A whiskey fogyasztók különösen kedvelték a barrique hordóban készített Cabernet Sauvignonokat. A Kékfrankos abban az időben a korábbiakhoz képest el lett felejtve. Ami nagy kár, mert sokkal több figyelmet érdemelne a mi Kékfrankosunk. Azzal zárta beszédét, hogy nagyon is hisz e fajtában!
Összegezve: fontos, tanulságos nap volt. A Kékfrankost jobban meg kellene becsülni, ha már a mi borunk. Nem biztos, hogy a nagyvilágban szükségszerű az itthon készített világfajtákkal versengeni, inkább érdemesebb lenne a Kékfrankossal jelen lenni, babérokat aratni, ha azt már máshol is magyarnak tekintik. Fontos valamilyen egységes stílust találni, természetesen mindenkinek megadva a szabadságot a bor készítése során. Lényeges a PR fejlesztése, a marketinggel való nagyobb törődés, a kereskedőkkel kialakított közös álláspont, a Koch Csaba által elmondott terv megvalósítása, a bor kultúrájának a tanítása! És figyelni kellene Ferencz Vilmosra, a Kékfrankos magyar nagykövetére!
Végezetül kértem a jelenlévőket, hogy a borkultúra részeként mondják el azt az étel-bor párosítást, ami különösen jó a Kékfrankoshoz.
Íme a menü: halászlé, paprikás ételek, főleg pörköltek, desszertnek pedig mákos-meggyes palacsinta.
Jó étvágyat, egészségünkre!
